Néhány évvel ezelőtt Párizsban festészeti kiállításra kaptam meghívót török kollégámtól, a Yusuf Emre Intézet igazgatójától. Egyik kései felvilágosult szultánuk szabad idejét festegetéssel töltötte, s mi mást álmodott volna a vászonra, mint az Oszmán Birodalom hódításainak nagy pillanatait. Ahmed Bakcan professzor szemmel látható büszkeséggel vezetett végig a kis párizsi galériában kiállított képek során. Nem tagadom, uralkodni kellett arcvonásaimon: a történelmi tablók egytől egyig a magyar végvárak sikeres bevételét ábrázolták. Egerét, Temesvárét, Szigetvárét…
A Szajna partján a művészet erejével szembesültem azzal, amiről az isztambuli bazárok magyarbarát kereskedőitől már korábban értesültem: ami nekünk örökké fájó történelmi tragédia, az számukra Allah akaratából bekövetkezett fényes diadal a hitetlenek felett. Barátságosabb változatban: egy testvérnép felszabadítási kísérlete a Habsburg elnyomás alól…
Volt és van tehát honnan közelednünk egymáshoz. A „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja”, a „rossz szomszédság, török átok” hagyományától annak felismeréséig, hogy az utóbbi háromszáz évben a Török Porta és jogutódja inkább barátként, semmint ellenségként viselkedett Magyarországgal szemben. Itt talált menedéket Rákóczi, Bem, Kossuth, sőt – mint a neves turkológussal, Hóvári Jánossal készült korábbi Heti Válasz-interjúból tudjuk: – Az 1849-es Magyarországot csupán két hatalom ismerte el: az Oszmán Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok. Abdul-Medzsid szultán még háborút is vállalt volna Kossuth Lajosékért. Az orosz flotta már felvonult a Fekete-tengeren, hogy a menekültek befogadása miatt megtámadja az Oszmán Birodalmat… De Törökország nyújtott menedéket 1944-ben Kállay Miklós miniszterelnöknek és számos ’56-os menekültnek is.
Csak az a Mohács, csak azt tudnánk feledni… Talán ismét Hóvárihoz kell fordulnunk a megoldásért: „A jelen nem szépítheti meg a múltat, de a múltnak sem kell a jelenig hatnia mindenben.” Ebből indulhatott ki a magyar kormány is, amikor úgy döntött, hogy Magyarország megfigyelőként csatlakozik az öt eurázsiai államot tömörítő Türk Tanácshoz. Hiszen nehéz lenne tagadni, hogy a magyar nyelv- és őstörténet ezer szállal kötődik az (ó)török világhoz, és bizony legalább hatszáz magyar szó helyett kellene másikat keresnünk, ha a török jövevényszavak eltűnnének belőle. A magyar csatlakozás okai természetesen elsősorban gazdaságiak, de nem kétséges, hogy ebben a keleti nyitásban nagy súllyal esett latba a magyarság történelmi kapcsolatrendszere a türk világgal. Azzal a világgal, amely legalább százhetven millió embert foglal magában a Dardanelláktól az Altáj-hegységig, a Turáni-alföld északi szögleteitől a Földközi-tenger kikötőiig. Kapcsolataink megerősítéseként 2019-ben Budapesten magyar képviseleti irodát nyitottunk, amelynek vezetője a már idézett Hóvári János professzor, ankarai nagykövetünk lett.
Az iroda egyik friss kezdeményezéseként tavasszal a Geopress Részvénytársasággal együttműködve internetes kultúrtörténeti vetélkedőt hirdetett magyarországi és határon túli iskolák számára. A Törökméz és gránatalma címet viselő vetélkedő célja: „felhívni a középiskolás korú fiatalok figyelmet a türk világra, s elérni azt, hogy megismerjék Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Törökország és Üzbegisztán történelmét, hagyományait, kulturális és természeti értékeit, magyarországi kapcsolatait”. Az irodavezető nem titkolta, hogy a kezdeményezéssel még nagyobb távlatokat céloztak meg: turkológus hallgatókat verbuválni a budapesti és szegedi egyetem e területtel foglalkozó tanszékeire.
A vetélkedőn harminchat csapat indult, közülük négyen kerültek a döntőbe. Közös ismertetőjegyük, hogy felkészítő tanáraiknak köszönhetően meglepően komoly türk kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. A nádudvari népi kézművességet tanító szakközépiskola például évek óta cserekapcsolatokat ápol egy isztambuli gimnáziummal és a nurszultáni Kazak Művészeti Egyetemmel.
A döntősök július második hetében turkológiai táborban vehettek részt Szigetváron. A hely kiválasztása aligha véletlen. Az egykor somogyi, 1950-től baranyai kisváros neve mind a magyarok, mind a törökök számára jelképek hordozója. Mi évszázadokon át Zrínyi Miklós hősies várvédelme és mártíromsággal egyenlő kirohanása, a törökök pedig Nagy Szulejmán hódításai és itt bekövetkezett halála miatt tartották meg emlékezetükben. De Szigetvár és környéke más vonatkozásokban is őrzi a történelem lenyomatát: az oszmán hódítók pusztításai, majd a felszabadító harcok következtében jelentős lakosságcsere történt a térségben. A kiirtott, elmenekült magyar őslakosság helyére német telepesek, szerb és horvát bevándorlók érkeztek, de az 1689-ben végleg eltakarodó török seregből is maradtak itt balkáni elemek. Fölvették a katolikus hitet, s bosnyákként gyökeret eresztettek a dél-dunántúli népcsoportok virágoskertjében.
A magyar történelem ezen esszenciáját már létével is híven őrzi a város főterén magasodó katolikus templom. A pécsi belvárosi szentélyhez hasonlóan másfél évszázadig ez is török mecset volt, s bizony nem kevés fejtörést okozott a műemléki szakembereknek, melyik állapotát vegyék alapul a helyreállítási munkák során. Végül egészséges kompromisszum született, amelyhez az alapokat már a neves udvari festő, Dorfmeister István lerakta a XVIII. század végén, amikor monumentális kupola-freskóján a szigetvári harcok meghatározó eseményeit és főszereplőit örökítette meg.
A táborozók tapasztalhatták, hogy Szigetváron minden kő, minden szeglet a török világra s a magyar újkor hajnalára emlékeztet. A főtéri Oroszlán-szobor, az informatív emléktáblák sora és természetesen a vár az összes megújult és éppen megújítás alatt álló épületeivel. A városi önkormányzat, a magyar és a török kormány, valamint a szakemberek összefogásával pompás, interaktív múzeum várja a látogatókat. Éppen ott jártunkkor élénk mordálydurrogással kísért középkori fegyverbemutatót élvezhetett a közönség. S ha egyesek – mint megtörtént – túl pesszimistának tartották Somogyi József szobrászművész hatvanas években készült lovasszobrát, nosza, kaptak egy másikat, egy kifejezőbbet, ahol már az is ábrázolást nyert, hogy Zrínyi nem magányos hősként vonult be a történelembe.
De a szigetvári krónika talán legérdekesebb része éppen az epilógus, amely még napjainkban is íródik: Szulejmán halotti türbéjének feltárása és reménybeli rekonstrukciója. Mint azt egy régészekből és történészekből álló kutatócsoport a 2010-es évek elején kiderítette, az agg szultán belső szerveit nem a korábban sejtett helyen, a turbéki kápolna alatt, nem is a kaposvári út mentén látható emlékpark helyén, hanem a szőlőhegy legmagasabb pontján adták vissza az anyaföldnek. Itt áldoztak a szigetvári ostrom alatt elhunyt nagy hódító emlékének türbével, derviskolostorral, zarándokszállással, s az egész épületegyüttest öt méter széles erődítési sánccal vették körül. Bármilyen hihetetlen, egy ilyen jelentékeny, a korabeli forrásokban és térképeken sűrűn hivatkozott építménysor is el tud tűnni az évszázadok során. Olyannyira a Papp Norbert professzor által vezetett – nem kevés török forrással is finanszírozott – kutatócsoport csak a legmodernebb technika bevetésével tudott látványos eredményt elérni.
A turbéki ásatások 2014 és 2019 között zajlottak le. Eredményük a szigetvári várkiállításon látható. Óhatatlanul fölmerül a kérdés: hogyan tovább? Nemzetközi mércével mérve is igen fontos felfedezések történtek itt: akárhogyan is ítéljük meg magyar szemmel, az oszmán török birodalom fénykorának legjelentősebb uralkodójáról – sokak szerint Nagy Sándor, Dzsingisz és Napóleon kvalitásaival mérhető hadvezéréről -, s annak halotti kultuszhelyéről van szó. Nem valószínű, hogy továbbra is néhány krumpli-és zöldségágyás lenne a legméltóbb hasznosítás ezen a területen. A régészek eddig bérelték a megkutatott földeket és megtérítették a zöldkárt is a gazdáknak. A kisajátítási folyamat megindult, jelenleg azonban áll, vagy legalábbis állni látszik. Ez bizony nem kedvez sem a kultúra, sem az agrikultúra művelőinek. Amúgy Pécs-Baranyában minden adott ahhoz, hogy fölkeltse az oszmán-török múlt iránt érdeklődők figyelmét. A turizmus szervezőin a sor, hogy ebből tőkét kovácsoljanak.
Havasi János
(A szerző írása az Országút című folyóirat júliusi számában jelent meg.)
